Postabankos kormány-döntés és a közjó

Tavasszal még azt hittem: február volt a versenykorlátozó nagy bekebelezések hava (A nagy zabálás, MaNcs, 2000. március 9.). Abban a hónapban falta fel a tv2 tulajdonosa a TV3-at, ami egyúttal az Írisz végső megsemmisítését jelentette. Abban a hónapban adta áldását a Gazdasági Versenyhivatal arra, hogy a Matáv teljes egészében megszerezhesse az addig csak kisebbségben birtokolt két Westel-céget. Abban a hónapban röppent fel a hír, hogy a K&H kisebbségi tulajdonosa, az ÁPV Rt., a belga tulajdonostárssal folytatott vitájában bedobta: az OTP jobb árat is adna a bankért. Ebből a lakomából végül a belgák makacssága miatt nem lett semmi. Csak éppen lelepleződött, hogy az ÁPV Rt. döntéseit a legkevésbé sem zavarják a versenypolitikai szempontok. A nyáron azt hittem: végre megnyugtató pont kerül a Postabank-ügy végére. A kormány akkor úgy döntött, az év végéig meghirdeti és eladja a sok pénzért konszolidált és feltőkésített bankot. A döntés nem volt maglepő, hiszen korábban is ez volt a menetrend: a kényszerű konszolidációkat a feljavított bankok privatizálása követte. A Postabank eladása most ráadásul jóval egyszerűbbnek látszott, mint egykori sorstársaié, hiszen szinte valamennyi méretesebb hazai bank érdeklődését fejezte ki a vétel iránt. Nem kellett tehát attól félni, hogy az eladás meghiúsul, vagy – verseny hiányában – megkérdőjelezhető áron megy végbe. Október utolsó napján azonban mindkét illúzióm szertefoszlott. A kormány szóvivője bejelentette: ‘A kormány úgy döntött, hogy nem kívánja eladni a Postabankot. A kabinet teljes mértékben elégedett a menedzsmentnek az eddig végzett tevékenységével, amelynek nyomán a Postabank egy lerombolt, leromlott állapotú és arculatú bankból a pénzpiac megbízható tényezőjévé vált. Ez az állapot lehetővé teszi azt, amelyet egyébként a Credit Suisse First Boston (CSFB) tanácsadó cég tanulmánya alapozott meg, hogy a Postabanknak partnert keressen a kormány.’ A további szavakból kiderül, hogy a partner már meg is találtatott. Mert nemcsak a privatizáció marad el, de versenypályáztatás sem lesz a ‘partner’ kiválasztására. ‘Mit értünk partner alatt, miféle partnert kell keresni a Postabank számára? Olyan partnert, amely a Postabankot egy bankcsoport részévé leszi. Olyan partnert, amely a lakossági szolgáltatások színvonalát jelentősen képes növelni. Olyan partnert, amely a magyar állami részvények értékét növeli. Olyan partnert, amely által a hazai bankrendszer stabilizálódik. És végül: olyan partnert, amely egy magyarországi székhelyű bank regionális pozícióját megerősíti. Ezen feltételek nyomán a kormány felhatalmazza az ÁPV Rt. vezetőjét, hogy elsőként kezdjen tárgyalásokat az OTP-vel’ – szól a tájékoztató a kormánydöntésről. (Lásd: www.meh.hu)Új közgazdasági alapvetés. Ha igaz a hír, az ÁPV Rt. által megbízott tanácsadó cég, a CSFB egy eddig még nem cáfolt közgazdasági alaptételt sutba dobva – tanulmányában azt állította, hogy versenyeztetés nélkül magasabb ár érhető el, mint azzal. Mert az exkluzív tárgyalás során az OTP annyit fizet, amennyit neki megér a Postabank, és ez jóval több is lehet, mint a versenytársak legjobb ajánlatai. (Postabank: jelentős előny az OTP-nél, Népszabadság, 2000. október 30.) A kormány által láthatóan megszívlelt eszmefuttatás állítólag arra az evidenciára alapozódik, hogy egyedül az OTP képes tetemes informatikai beruházások nélkül magába olvasztani a Postabankot, a többi vetélytársnak milliárdokat kellene költenie erre. Arról nem szól a fáma, hogy a lakossági bankpiac meghódítására már eddig is súlyos tízmilliárdokat költő versenytársaknak miért ne érhetne meg legalább annyit egy jókora ügyfélkör átvétele, mint a lakossági ügyfelekkel amúgy is jól ellátott OTP-nek. A versenyeztetést, hinné az ember, éppen arra találták ki, hogy feketén-fehéren kiderüljön: kinek mennyit ér az áru. A versenyeztetés kizárásával nehezen lesz eldönthető: teljesül-e vagy sem a kormánydöntésben megjelölt cél, ‘a magyar állami részvények értékének növelése’. Hiszen ha eddig sem tudta senki, most már végképp nem fogja tudni, hogy mennyit is érnek ma a Postabank részvényei. Mert az árat a piac szokta eldönteni. Egy tulajdonosnak elvileg más szempontjai is lehetnek, mint a maximális ár. Bár ha felütjük az RC. Aspinwall és R. A. Eisenheis nevével jegyzett Handbook for Banking Strategy című, 1985-ben kiadott kézikönyvet az összeolvadások és felvásárlások motivációit tárgyaló 708. oldalán, azt találjuk, hogy ilyen különleges okai nem a részvényeseknek, hanem a menedzsmentnek szoktak lenni. Nekik lehetnek olyan személyes motivációik, amelyek arra késztetik őket, hogy ‘a legmagasabb árnál alacsonyabb ajánlat elfogadását javasolják’ a részvényárak maximalizálásában érdekelt tulajdonosoknak.A Postabank ügyében azonban merőben más a helyzet, hiszen a hírek szerint nem a menedzsment ötlete volt az exkluzív tárgyalás, Auth Henrik – azóta lemondott – vezérigazgató például a versenypályáztatás híve volt. Nem, itt a két állami részvényes kisebbike, az ÁPV Rt., a versenyeztetést pártoló nagyobbik részvényes, a Pénzügyminisztérium ellenében terjesztette a kormány elé azt a megoldási javaslatot, amelyben önként lemond a részvényesi érték maximalizálásáról. Ami mindennél világosabban tükrözi: itt nem gazdasági, hanem politikai döntés született. Politikai gazdaságtan. Lássuk tehát, milyen, a puszta árkérdésnél magasabb rendű gazdaságpolitikai motiváció vezérelhette a kormány döntését! Az indoklásban megfogalmazott egyik cél szerint a Postabankot egy bankcsoport részévé kívánja tenni. Ha ez valóban komoly szándék lenne, akkor nyilván nem azzal a bankkal kezdené a tárgyalásokat, amelynek vezetői már a döntés előtt nyilvánosságra hozták: az ésszerűsítés jegyében be fogják zárni a Postabank-fiókok nagy részét. Az OTP vezetői azt is nyilvánvalóvá tették: ők a Postabank beolvasztására, ügyfélkörének és üzleteinek zökkenőmentes átvételére gondolnak. Ha nem vétel, akkor rész-vénycsere keretében: a Postabank részvényeiért cserébe az állam résztulajdont szerez az OTP-ben a mostani aranyrészvénye mellé. És ez így logikus. Mit kezdene a legnagyobb és legjobb infrastruktúrájú magyar bank egy olyan önálló leánybankkal, amelyik nagyjából ugyanazokat a szolgáltatásokat nyújtja, mint ő maga? A Postabank nem az OTP-bankcsoport része lesz, hanem az OTP maga. Az aktus révén ‘a lakossági szolgáltatások színvonalának emelése’ (ez is a kormánydöntés célja) így valósulhat meg, hiszen – miként ezt az OTP vezetője nyilatkozatában hangsúlyozta – a Postabank ügyfelei akkor juthatnak zökkenőmentesen és leggyorsabban színvonalas szolgáltatáshoz, ha az OTP veszi át a bankot. (Népszabadság, 2000. október 28.). Az persze kérdés, hogy a piaci versenyt – a legnagyobb lakossági bank erőfölényének növelésével – gyengítő lépés miként szolgálhatja a postabankos ügyfélkörnél tágabban értelmezett lakosság érdekeit.Könnyen belátható, hogy a ‘hazai bankrendszer stabilizálásának’ célját bármelyik ajánlattevő kielégítheti, hiszen mindegyikőjük mögött tőkeerős, a nemzetközi pénzügyi piacon régóta működő szakmai tulajdonos áll, amelynek elemi érdeke, hogy ne inogjon meg itteni bankja fizetőképessége. Máskülönben oda a jó hírneve, ami a bizalomra épülő pénzvilágban a legfontosabb dolog. Az utolsóként megemlített, ‘egy magyarországi székhelyű bank regionális pozíciójának megerősítése’ célkitűzés (amelynek alanya méreténél fogva eleve csak az OTP lehet) azt sugallja, hogy a Postabankról lemondó állami tulajdonos egy magánbank piaci pozíciója érdekében tekint el a lehetséges legnagyobb bevételről.Teheti persze, hiszen az állam egyúttal a nemzet sorsáért is felelős. Fontos lehet neki, hogy egy többségében hazai tulajdonban lévő (tegyük hozzá: a részvénycsere után is zömmel magánkézben maradó) OTP régióbeli pozícióját erősítse. Persze hogy ez mire jó akkor, amikor a nemzetközi porondon a verseny már régen nem a régiónkban folyik, nem tudni. Pláne, ha az OTP tőkeereje alapján a 13. a kelet-európai bankok sorában, és az őt megelőző bankok többségének tulajdonosai között igencsak tőkeerős nyugat-európai, amerikai és japán bankokat találunk (The Banker, 2000. május). Az OTP-nek a Postabank mellett még két hasonló méretű bankot is be kellene kebeleznie ahhoz, hogy lekörözze a térség legnagyobb (cseh) bankját. Hiába próbáljuk hát kihámozni a kormánydöntés mélyebb értelmét és fellelni belső konzisztenciáját, ez a legtágabb gazdaságpolitikai megközelítéssel sem lehetséges. Két elvi lehetőség marad tehát: vagy semmiféle racionalitás nincs a döntés mögött, vagy nem gazdasági-gazdaságpolitikai természetű.A fogyasztók jóléte. Legyünk jóhiszeműek, és tételezzük fel, hogy kizárólag a közjó, mint végső cél munkált a közgazdasági ésszerűséget negligáló döntés meghozatala mögött. Ha lemondott is a kormány a lehető legmagasabb bevételről, valamilyen más közérdek lebegett előtte. Ez nem lehetett más, mint a magyar bankpiac fogyasztóinak jóléte. (Azt még gondolatban sem feltételezzük, hogy a piac kínálati oldalán álló legnagyobb szereplő érdekét tette volna magáévá kormányunk. Akárhány hazai kisrészvényese van is az OTP-nek, az ő érdekükben nem lehetne a közjó nevében lemondani a kincstárat illető legnagyobb bevételről.) A dolog csak ott hibázik, hogy már a kormányülés előtt kiszivárgott: a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) versenypolitikai szempontból aggályosnak tartaná, ha az OTP szerezné meg a Postabankot (Magyar Hírlap, 2000. október 31.). Egy ilyen ellenérvet nehéz a közérdek nevében negligálni, pláne, hogy a GVH honlapján tavasszal vitára bocsátott versenypolitikai alapelvek tervezete kimondja: ‘a verseny fenntartását célzó közpolitika végső célja a fogyasztók jólétének fokozása’ (Lásd: www.gvh.hu)Bárhogy ködösít is a kormánydöntés a ‘partneri kapcsolat’ kifejezéssel, az ügyletből nem jöhet ki más, mint amit a versenytörvény a ‘vállalkozások összefonódásának (koncentrációjának)’ nevez. Versenypolitikai szempontból pedig ott a baj, hogy az OTP már ma is jó néhány lakossági szolgáltatással domináns pozícióban van a magyar bankpiacon. Saját éves jelentése szerint 1999 végén a lakossági betétek 42 százalékával (azon belül a folyószámlabetétek 51 százalékával), a lakossági hitelek 47 százalékával rendelkezett, 2,6 millió lakossági folyószámlát vezetett, ugyanennyi bankkártyát bocsátott ki addig, és az ATM-ek 43 százaléka volt birtokában. (Lásd: www.otpbank.hu)A verseny kiteljesedése hatására hiába olvadt le tehát az OTP súlya a teljes bankpiacon 24 százalékra, egyes, a lakosság számára fontos szegmensekben ma is dominánsnak tekinthető a pozíciója. Ami önmagában még nem jelent gazdasági erőfölényt, hiszen ez sok egyéb tényezőtől is függ, például attól, hogy mennyire tudja az árakat befolyásolni, vagy hogy milyen könnyű/nehéz másoknak belépni az adott piacra. Annyit azonban jelent, hogy mérlegelni kell: nem sérti a fogyasztók érdekét egy olyan összefonódás, ami tovább erősíti ezt a dominanciát az adott piacon. A magyar versenytörvény nem szab meg számszerű kritériumot a gazdasági erőfölény mérésére. A magyar gazdasági jogrendhez közel álló Németország versenytörvénye az egyharmados piaci részesedést jelöl meg a domináns pozíció kritériumául. A versenyre hagyományosan nagy súlyt fektető USA monopolellenes törvénye és irányelvei akkurátusan szabályozzák a piaci összefonódásokat. A bankpiaci összeolvadásokat engedélyező hatóságoknak két mérőszámot kell vizsgálniuk: az ügylet nyomán egy adott piacon (például a folyószámlabetétek piacán) kialakuló koncentrációt mérő HerfindahlHirschman mutatót (HHI), ami az ősszel szereplő piaci részarányának négyzetösszege, továbbá azt, hogy az összefonódás következtében mennyivel nő a koncentráció mérőszáma. Ha ezek meghaladnak bizonyos küszöbértékeket, a hatóság úgy ítéli meg, hogy az összeolvadás, megteremti vagy fölerősíti a piaci erőfölényt vagy gyakorlásának lehetőségét. (Lásd: www.usdoj.gov)Ha csak megközelítően valósak is az OTP Bank által publikált számok, a lakossági betétek piacán meglévő 42 százalékos részaránya már ma is domináns pozíciót jelent a német, és a piaci erőfölény lehetőségét az amerikai versenyszabályok értelmében. Ha csak megközelítően valós is a Postabank 7,5 százalékos részesedése ezen a piacon (www.postabank.hu), akkor az összefonódás nyomán a HHI értéke várhatóan meghaladja a 2500-at, növekménye pedig a 600-at. Amelyek jóval magasabbak, mint az amerikai szabályokban megadott 1800/200 küszöbértékek. Ez egyszerű számtan, nem politika.Persze az OTP és a Postabank nem az USA-ban, de még csak nem is Németországban működik. A magyar versenytörvény a gazdasági erőfölény megítélésének módszerét a versenytanács belátására bízza. A törvény értelmében az összefonódóssal járó bármely ügylet engedélyezése során többek között mérlegelnie kell ‘az összefonódás várható hatását az érintett piacokon folyó versenyre’; ‘a piacra lépés költségeit’, ‘az összefonódásnak a (…) végső fogyasztókra gyakorolt hatását’. Nem tudjuk, miként mérlegeli majd a különféle szempontokat a versenytanács. Mindenesetre nehéz lesz eltekintenie attól a közismert ténytől, hogy a lakossági bankpiacra igen nagy költséggel lehet csak belépni, vagy attól az evidenciától, hogy a fogyasztó általában akkor jár jól, ha minél több és minél kiegyenlítettebb erőpozíciójú szolgáltató verseng érte. Mindenesetre bíztató, hogy a Gazdasági Versenyhivatal ‘versenypártoló tevékenységét’ abban jelöli meg, hogy ‘az állami döntéseket a verseny érdekében igyekszik befolyásolni’. És különösen az megnyugtató, hogy tervezett alapelvei szerint a hivatal ‘a politikától, valamint a napi kormányzati gazdaságpolitikai megfontolásoktól függetlenül, kizárólag a versenypolitikai szempontokra tekintettel, autonóm módon látja el feladatait. Így például, ha az szükséges, a napi gazdaságpolitikai megfontolásokkal egybevágó, de versenyellenes magatartás ellen is fellép’. Lássuk!

Kategóriák